Mikulás, Miklós napja (dec. 6.)

Szent Miklós püspök emléknapja, amely hazánkban az Oláh Miklós püspök prímás alatt 1560-ban tartott zsinat döntése szerint még parancsolt ünnep volt. A kötelező ünnepek sorából az 1611. évi nagyszombati zsinat törölte. Szent Miklós a kisázsiai Myrában működött, a keleti egyháznak máig legtiszteltebb szentje. A nyugati egyházban csodatevő híre akkor terjedt el, amikor ereklyéit 1087-ben a D-olaszo.-i Bariba vitték. A 11. sz.-tól kultusza egész Európában elterjedt, alakját egyre több legenda vette körül, és népszerűségével csak Szent Antal vetekedett. Kultusza hazánkba is korán elkerülhetett mind K-i mind Ny-i befolyásra (pl. a Szepességbe és Erdélybe vándorló szászok által). Emlékét helynevek, templomok, képzőművészeti alkotások őrzik. Egykorú feljegyzések a halászok és révészek patrónusaként említik; a vízenjáróknak, vízimolnároknak, általában a vízi utaknak is védőszentje volt, ugyanúgy a folyók mellé települt mo.-i bencés apátságoknak. „Vízi” kultuszát csak → Nepomuki Szent János mosta el, tisztelete a magyar kalmárok, tőzsérek körében is virágzott (bor- és gabonakereskedelem). Selmecbánya vidékén a bányászok patrónusaként is tisztelték. Általában a polgári élet, polgárvárosok védője volt Ny-on, de nálunk is. A kecskeméti Miklós-templom toronykeresztjén eredetileg városvédő célzattal szélkakas módjára forgott szobra (helyi neve: Pörgő Miklós, Pörgetős Miklós). Szegedi népszerűségét középkori énekek tanúsítják. – A Mikulás-napi ajándékozás részben új keletű, városi eredetű szokás – osztrák kapcsolatokra utal (ablakba, cipőbe tett ajándék) –, a gyáripar népszerűsítésének is fontos szerepe volt elterjedésében (legújabban – szovjet hatásra – Télapóként emlegetik az ajándékozó Mikulást). – Maga a Mikulás cseh eredetű szó, a múlt században terjedt el. De a téli ünnepek ajándékozó lényeinek tulajdonképpen igen régi hagyományai vannak (ném. Frau Holle, fr. Père Noël, orosz ’fagyapó’ ’télapó’ stb. – részint szerencsét hozó, ajándékozó, részint ijesztő, démonikus lények). – Az ajándékozásnak vannak magyar paraszti hagyományai is: főleg a Dunántúlon és a magyarlakta területek É-i részén volt ismert a Mikulás-járás; hasonló formában német, osztrák, cseh, szlovák területeken, amely részben a diákok középkori → aprószentek napi „püspökválasztási” játékából ered. E szokás a 13. sz.-tól Mikulás napjára került; plébániai diákság rekordációjával kapcsolódva Európa nagy részén elterjedt. A játék lényege az, hogy Miklós püspök kíséretével együtt betér olyan házakba, ahol gyerekek vannak, és ott vizsgáztatja, imádkoztatja, majd tudásuk és viselkedésük szerint jutalmazza vagy virgáccsal fenyíti őket, ill. sokszor a kíséretében lévő ördöggel fenyítteti (az ördög, ill. krampusz alakja a Szent Miklós-legendában gyökerezik). Ismert a Mikulás-járásnak olyan formája is, ahol láncos, álarcos, gyakran szalmába burkolt Mikulás ijesztgeti a gyermekeket és a → fonóházbelieket. Egy 1785-ben kelt csepregi tilalom említi, hogy a papnak öltözött Mikulás kíséretével, a ministránsokkal, a harangozóval, az ördöggel stb. járta sorra a fonóházakat és gyóntatta az ott összegyűlt lányokat, menyecskéket. E szokás változatainak nyomaival É-Dunántúlon, a Csallóközben, Mátyusföldön, az Ipoly mentén találkozunk. A „pap” a szoba közepén leült egy székre, körülötte helyezkedett el kísérete. Az ördög esetleg az asztal alá bújt. A litánia-paródia után a harangozó egymás után szólította a lányokat és a menyecskéket, hogy végezzék el a karácsonyi gyónást. A pap különböző tréfás kérdéseket tett fel a gyónónak. Aki a kérdésre nem felelt, elvitte az ördög. Ehhez hasonló Miklós-játék nyomai Ausztriába vezetnek, ahol az Enns völgyében a parodizált litánia mellett a prédikáció is része volt a játéknak. A Felső-Csallóközben házról házra járó Mikulások dec. 5-én este – miután kikérdezik a gyerekeket jó és rossz tetteikről – puttonyból megajándékozzák őket. A mai napig élő szokás a helyi önkéntes tűzoltóegyesületekhez kötődik évtizedek óta. A tűzoltók szervezik meg, hogy a gyermekes szülők ajándéka összegyűljön, majd az alakoskodók a megadott helyre vigyék azokat. A tűzoltóegyesület felelős azért, hogy a szokás rendben bonyolódjék le (pl. italozás ne legyen). – Irod. Koren, H.: Volksbrauch im Kirchenjahr (Salzburg–Leipzig, 1935); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén (Bp., 1968); Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágból (I–II., Bp., 1977).